Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Annyira sajnálom! Még elbúcsúznék tőled, gazdi. Kis fejemmel még most, az utolsó percben fogom fel, mért hagytál itt. Mert unalmamban megrágtam a papucsod, mikor nem voltál otthon? Mert megkergettem a szomszéd macskáit? Mert bánatomat hangos nyüszítéssel próbáltam a tudtodra adni? Mert kiástam a kedvenc virágodat? Mert nem ugattam meg az idegeneket? Mert kiskutyáim születtek? Mert nem labdáztam a gyerekekkel? Mert kihánytam az ebédet a vadonatúj szőnyegre? Mert kiderült, hogy Te allergiás vagy rám? Mert már megöregedtem? Mert kiderült, hogy beteg vagyok? Vagy, mert szinte remegtem azért, hogy megsimogass, vagy mondj egy kedves szót? SAJNÁLOM! Ugye meg tudsz bocsátani, és az örök vadászmezőkön, már szeretni fogsz? Én szeretlek téged! NAGYON! Ma távozom innen. Engem nem vitt el senki, mert öreg, beteg lettem. Csúnya is vagyok. Talán, ha nem feketének, hanem hófehér bundával születtem volna, talán akkor lenne nekem is még egy esélyem. De itt észre sem vettek, mert a sarokba kuporodva másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy hol rontottam el, most is Rád gondolok. Már nem félek. Sajnálom, hogy az utolsó pillanatban nem a Te öledbe hajtom le fejem. Odaát várok rád. Hiányozni fogsz, már most, és mindig is hiányoztál. Bocsásd, meg hogy nem voltam elég jó. Szeretlek, a kiskutyád!"